Kulturális ajánló

Roberto Rossellini: Szent Ágoston
 

Szent Ágoston (354-430) egyike a négy kiemelkedő egyházatyának. A világirodalom és az egyháztörténelem egyik legjelentősebb, mindmáig meghatározó alakja. Roberto Rossellini filmje Szent Ágoston életének közel két évtizedét mutatja be, a 395-ben kezdődő és a 410-es évek elejéig terjedő időszakot.
 

Szent Ágoston (354-430) Szent Ambrussal, Szent Jeromossal és I. (Nagy) Szent Gergellyel együtt egyike a négy kiemelkedő egyházatyának. A világirodalom és az egyháztörténelem egyik legjelentősebb, mindmáig meghatározó alakja. Vallomások című önéletírása több mint 1600 éve óta a konfesszió irodalom mintája minden korszak emlékírójának, benne a híres, Isten és ember, Teremtő és teremtmény kapcsolatát plasztikusan kifejező sorával: „Magadnak teremtettél engem, s nyugtalan a lelkem, míg benned meg nem nyugszik.”

Roberto Rossellini filmje Szent Ágoston életének közel két évtizedét mutatja be, a 395-ben kezdődő és a 410-es évek elejéig terjedő időszakot. A megöregedett, nagybeteg Valerius, Hippo püspöke 395-ben veszi maga mellé Ágostont társpüspöknek. Egy évvel később, Valerius halálát követően Ágoston egyedül lesz püspök, s tölti be ezt a tisztséget egészen haláláig. A 410-es esztendő pedig a hatalmas Római Birodalom egyik legtragikusabb eseményét foglalja magában. A vízigót barbárok fejedelme, Alarik ez év augusztusában seregével betör Rómába, és katonáival három napig fosztogatja, pusztítja a birodalmi fővárost. Ágoston ennek a szörnyű eseménynek a hatására írja meg az Isten Városáról című, huszonkét könyvből álló, monumentális munkáját.

A film által bemutatott korszak tele van ellentmondásokkal, ahogyan Ágoston egyik barátja, Megalliusz fogalmaz: „A világot egy legyőzhetetlen káosz kerítette hatalmába, s nemcsak Karthágó, de az egész birodalom Babilónia lett.” Theodosius császár halálát követően a birodalom kettészakad, és viszálykodik. A kereszténységet és az egyházat a szekták veszélyeztetik, az ariánusok, a manicheisták és a donatisták. Délről pedig a barbárok betörésétől kell tartani.

Roberto Rosselini filmje három síkon mutatja be Ágoston személyiségét. Az egyik a prédikációin, a keresztény gyülekezethez intézett tanításán keresztül. A rendező bőségesen merít Ágoston hatalmas életművéből, elsősorban a Vallomásokból és az Isten Városáról című könyvéből. A Rossellini által ábrázolt Ágoston határozott egyéniség, Szentírás-ismerete elképesztően nagy és alapos, a vitákban felülmúlhatatlan, logikai készsége kristálytiszta, az emberi lélek tökéletes ismerője. Tekintélye nem a tisztségéből, hanem személyiségének kisugárzásából, hatalmas, széles körű tudásából és sziklaszilárd hitéből fakad. Ágoston magabiztos, de nem öntelt. Tisztában van gyarlóságával, s azzal, hogy mindent Isten végtelen kegyelmének köszönhet, így azt is, hogy korábbi, öntelt és önző, csak a gyönyöröknek hódoló élete alapvető fordulatot vett.

Ágoston számára egyértelmű, hogy Isten a szeretet, a Legfőbb Jó, a világot nem azért teremtette, mert szüksége volt erre, hanem szeretetből. Ágoston a szeretet mindenek felettiségét hirdeti, és tetteit a mindennapokban is a szeretet és az irgalom határozzák meg. Nála nincs ellentmondás, harmonikus összhang uralkodik a szavai és a cselekedetei között. A film egyik epizódjában két testvér, Papiriusz és Sixtusz fordulnak hozzá egy peres ügyben. Apjuk meghalt, és végrendeletében vagyona egyik részét a keresztény Papiriuszra hagyta, a másikat az egyházra, míg a pogány Sixtuszra nem hagyott semmit, mivel együtt él egy „megvetésre méltó” nővel. Sixtusznak és a nőnek gyerekeik vannak, de mivel ők szegények, ezért félő, hogy koldusbotra jutnak. Ágoston a bizalmát itt is Istenbe veti, mielőtt döntene, Salamon király bölcsességét kéri az Úrtól. Püspöki hatalmánál fogva felülbírálja az apa döntését, s a vagyont három részre osztja: egyet kap Papiriusz, egyet az egyház, a harmadikat pedig Sixtusz. A keresztény Papiriusz nem nyugszik bele Ágoston döntésébe, és a városi bírósághoz fordul. A bíró helybenhagyja az elhunyt apa eredeti végrendelkezését. Ágoston elismeri, hogy az ítélet megfelel a törvény betűinek, de vallja: „… a törvény van az emberért, nem az ember a törvényért.” Ezért lemond az egyháznak járó részről, Sixtusz javára. Amikor az egyik híve, Caius ezt őrültségnek nevezi, mondván, hogy az egyháznak nincs pénze, Ágoston azt válaszolja: „A törvény nem mindig egyezik az igazsággal. Néha fontosabb nála az irgalom.”

A film másik fő vonulata Ágoston harca a donatistákkal, akik a Karthágóban 313-ban püspökké választott Donátról kapták a nevüket. Azt vallották, hogy a püspökök nemcsak a szentségeket szolgáltatják ki, de a szentségeknek megfelelő kegyelmet is ők közvetítik, hitük szerint csak ebben az egyházban valósul meg az igazi szentség. Elutasították a krisztusi megváltást is, amit püspöküktől, Donáttól vártak.
Rossellini filmjében a donatisták erőszakosak, nem válogatnak az eszközökben, ha tanaik hirdetéséről van szó. A Szentírásban nem szerepel, de a keresztény hagyomány része lett a szólásmondás – „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” –, utalva a krisztusi megbocsátás lényegére. A filmben a donatisták ezt fordítva alkalmazzák. Ágoston egyik híve, a szerzetes püspök, Possidius, zarándokútján találkozik egy ifjú anyával, aki kenyeret kér a vele lévő gyermekének. Többen elutasítják, tudomást sem vesznek róla, Possidius azonban megszentelt kenyeret ad neki. Az asszony bizalmatlan vele szemben, ismeretlenül is rögtön azzal vádolja, hogy szét akarja tépni Donát püspököt és követőit. Possidiusnak természetesen eszébe sem jut ilyesmi, szándékai teljesen békések, számára csak az a fontos, hogy gyakorolhassa az egyetemes irgalmat, s kenyeret adjon az éhezőnek és gyermekének, az evangélium szellemében: „Mert éheztem és ennem adtatok…, bizony mondom nektek; amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,36., 40).
Ezt követően donatisták bukkannak fel, s kövekkel dobálják meg Possidiust és két társát, súlyos sérüléseket okozva nekik. Egyik oldalon tehát érvényesül az egyetemes, mindenkire kiterjedő irgalmas szeretet, míg a másikon a mindenkiben ellenséget látó, irracionális gyűlölet, a pusztítás vágya, amely annyira elvakult, hogy képtelen értékelni még a jótettet is.

Ágoston Jézus ellenségszeretetre és megbocsátásra vonatkozó parancsait (Mt 5,38-39; 5,43-48) is megvalósítja a gyakorlatban. Amikor a donatisták egy császári hivatalnok dekrétuma miatt menekülni kénytelenek, püspökük, Selestius vezetésével végső szükségükben Ágostontól kérnek menedéket. Ágoston befogadja őket, anélkül, hogy akár csak egyetlen szóval is felhánytorgatná nekik erőszakosságukat, kíméletlen harcmodorukat. Irgalommal válaszol a kegyetlenségre, szeretettel a gyűlöletre. Ágoston ekkor nem a neki és híveinek oly sok fájdalmat, keserűséget okozó ellenséget látja a donatistákban, hanem a kiszolgáltatott, irgalomra szoruló nyomorultakat. Az ellenség szeretetében elmegy a maximumig: nem csupán befogadja őket, de lépéseket tesz az érdekükben, kegyelmet kér részükre Marcellinusnál, a császár bírájánál. Marcellinus volt ugyanis az, aki elrendelte az engedelmességet nem fogadó donatisták üldözését. Ágoston a krisztusi szeretetre és irgalomra, ennek mindent felülíró törvényére hivatkozik, s végül sikerül meggyőznie a keresztény Marcellinust. Ágoston azonban figyelmen kívül hagyja egyes donatisták megátalkodottságát, akik bosszút esküdnek Marcellinus ellen, s hamis vádakkal feljelentik őt az új császári biztosnál, Marinusnál, hogy Marcellinus részese egy császár elleni összeesküvésnek. Marinus halálra ítéli Marcellinust. Ágoston, bízva püspöki tekintélyében, felkeresi őt, hogy kegyelmet kérjen Marcellinus részére. Ágoston Marinust is az isteni irgalom fontosságára figyelmezteti. Marinus megígéri Ágostonnak, hogy megkegyelmez Marcellinusnak. Ágoston számára ez felér egy esküvel. Ám kiderül, hogy Marinus álnokul viselkedett. Szemtől szemben nem volt bátorsága nemet mondani Ágostonnak, de amikor Hippo püspöke eltávozik tőle, emberéhez fordul: Marcellinus annyira kötődik az afrikai egyházhoz, hogy még sok gondot okozhat neki. Ezért a halálba küldi, saját hatalmi érdekeit fontosabbnak tartja annál, hogy Marcellinus éljen. Két bérgyilkost fogad fel, akik ledöfik Marcellinust. A nyers hatalmi érdek, amely elképzelt eseményeket vizionál, ütközik itt össze a mérlegelést nem ismerő irgalommal. Marcellinus Ágostonnak köszönhetően megtisztulva, elfogadva Isten akaratát hal meg. Ártatlanságát és áldozatát a film rendezője kihangsúlyozza, hogy térbelileg egymástól távol, de lélekben azonos hullámhosszon, szinte azonos időben Ágoston az otthonában, Marcellinus pedig a börtönben, halála pillanatában, Izajásnak a Messiásra – Jézusra – vonatkozó próféciáját suttogják: „Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját…kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra” (53,7-8).

A film harmadik vonulata az Ágoston, illetve a Római Birodalom hajdani dicsőségét visszasírók, a keresztény tanokat élesen elutasítók között zajló konfliktus. A történelemből ismert, hogy Ágoston korában a Római Birodalom már hanyatlásnak indult, ketté is szakadt, Ravenna és Milánó központtal. A régi dicsőséget visszasírók közül sokan a keresztényekben látták a hanyatlás fő okát, mondván, hogy Róma hanyatlása, romlása a keresztény császárok uralma alatt kezdődött, és a válság csak egyre jobban mélyült. Említettük, hogy a vízigót barbárok, Alarik vezetésével, feldúlták Rómát, és három napon keresztül fosztogattak az Örök Városban. A filmben keresztény menekültek érkeznek Hippo városába, és közülük is sokan a keresztényeket hibáztatják. A gyűlölet egyre jobban elharapózik Karthágóban Krisztus követői iránt. Az utcán rátámadnak egy békésen vonuló keresztény csoportra – cinikus módon őket nevezve kegyetleneknek –, az emeletről vizet zúdítanak a nyakukba, s durván ütlegelik őket, egy öreg házaspárt is, akik sokkal inkább szorulnának szánalomra, gondozásra. A házaspár aggastyán férfitagjának első reakciója érthetően a harag: „Elvetemültek”! – kiáltja, majd Jézus utolsó vacsorán elmondott szavainak szellemében (Jn 15,18-20) folytatja: „De Krisztus azt mondta: ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Kiválasztott minket a világból, ezért a világ gyűlöl bennünket…”
Ágoston rendíthetetlen hittel védelmezi a krisztusi tanítást, és a szószékről is hangsúlyozza: „Róma nagyságának biztosan nem a pogány bálványok tisztelete az oka, hanem az egykori római nép hatalmas erénye, erkölcsisége. Az erkölcstelenség az igazi oka a hanyatlásnak.”

A film végén, miután látjuk Marcellinus meggyilkolását, Ágoston földre borulva imádkozik. Mintha azért fohászkodna az Úrhoz, hogy irtson ki a lelkéből minden haragot, indulatot, ami felgyülemlett benne Marinus szószegése, a keresztényeket ért igaztalan vádak, Alarik pusztító római hadjárata miatt. Érezni, hogy lelkében egymást keresztező érzelmek váltakoznak, amikor beszélni kezd: „Ti tudjátok, mennyire fáj nekem ez az igaztalan világ, amelyben élünk. Ez a világ, mely velejéig romlott, összezavarodott, erőszakos, a hatalom és a pénz szeretete uralja.” Ágoston prédikációja az Isten Városa című könyvére épül, amelyben szembeállítja egymással az önfeláldozó, másokért élő krisztusi szeretetet az önmagát istenné emelő önszeretettel. Beszéde szenvedélyes, erőt sugárzó, de mentes a gyűlölettől, s reményt adó: „… a két szeretetből megszületik két város, Isten szeretetéből megszületik Jeruzsálem, a földi javak szeretetéből megszületik Babilónia.”
Ágoston nem ringatja illúziókban hallgatóságát, hogy Krisztus tanai megvalósulhatnak itt a földön, „… türelemmel várjuk a megváltást, és ne csodálkozzunk azon, ha azt látjuk, hogy a világban az igazak és az istentelenek együtt élnek.” Megfogalmazza azonban a végső reményt, amit bizonyosságként állít: „A földi városok el fognak pusztulni, de Isten Városa mindig lesz, és dicsfénye örökre beragyogja majd a világot!”

Ágoston alakja betölti a filmvásznat, mintha megdicsőülne, ragyog az arca az örömtől, a felülről kapott, megélt hit öröme, hogy egyszer majd mindez bekövetkezik, az örök üdvösségbe vetett hit bizonyossága, ahogy Szent Pált idézi: „… mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (Róm 8,18).
Roberto Rossellini filmjében ott él a remény, hogy bár a világ valóban erőszakos, tele van aljassággal, árulással, szószegéssel, az önző, egyéni érdek a legfőbb mozgatórugó, Krisztus tanításának fényessége mégis átragyog mindezen, s reményt ad az egész emberiségnek, minden kor minden emberének.

Szent Ágoston
(Olasz filmdráma, 117 perc, 1972)

Rendezte: Roberto Rossellini
Írta: Roberto Rossellini, Marcella Mariani, Carlo Cremona, Luciano Scaffa
Főbb szereplők:
Dary Berkani: Szent Ágoston
Virgilio Gazzolo: Alipio
Cesare Barbetti: Volusiano
Bruno Cattaneo: Massimo
Leonardo Fioravanti: Milesius